Miért éppen ebbe az irányba indult el?

– Budapesten születtem, de Solymáron nőttem fel. Kora gyerekkoromtól kezdve nagyon érdekeltek az építkezések. Folyton ilyen helyeken lábatlankodtam, a kőművesek keze alá dolgoztam. Imádtam a légkört, a gépek zúgását – ahogy kinőtt egy ház a földből. Végül is ez a vonzódás olyan erős volt, hogy építőipari szakközépiskolába jártam, és Budapesten ugyancsak építőipari főiskolát végeztem. Hétvégenként is eljártam dolgozni. Fel sem merült bennem, hogy az én életem más pályán is kiteljesedhetne. Váltás azért történt, hiszen eredetileg magasépítőnek készültem, végül is mélyépítő lettem.

Laikusként azt gondolom, hogy látványosabb, ami a föld fölött épül annál, amit a mélyben hoznak létre. Mivel magyarázza, hogy Önnek mégis a mélység jelent kihívást?

– Ifjúkoromban többször hallottam azt a vicces megjegyzést, hogy mélyépítőknek áll a világ, mert az építkezések kezdésekor alapozásra mindig van pénz, az később fogy el. Ez általában nem igaz, mert döntően a magasépítők a fővállalkozók, akik odafigyelnek arra, hogy nekik is legyen sikerélményük. A magas- és a mélyépítés között nem az a különbség, hogy kilátszik-e az építmény a földből, vagy sem. Mélyépítés esetén többnyire szerkezetépítési munkákról beszélünk, ezek egy része akár a terepszinten is megjelenik. Megtámasztások, alapozások, speciális közlekedési létesítmények, illetve a közmű­beruházások is idetartoznak. Nekem ez a világ tetszett és tetszik.

Nem fájlalja, hogy munkáinak zöme azért mégis a föld alatt van, hogy betemetik az alkotásait?

– Való igaz, nehéz helyzetben vagyok, amikor a családomnak vagy a barátaimnak szeretném megmutatni, hogy mivel foglalkoztam hónapokon keresztül. Olykor csupán néhány aknafedél látszik. Közben megküzdünk a mérges lakókkal, akiket zavar az építkezés, az útlezárások miatt dühös városiakkal. A mi munkánk menet közben szép. Egy szivattyúállomás létrehozása építés közben jelent szenzációs élményt, melyből a befejezés után valóban szinte semmit sem látni.

Mitől vonzó egy ilyen építkezés?

– Az embernek gyakorta az az illúziója támad, hogy uralni tudja a természeti erőket. Kicsit nagyképűnek hangozhat ez a kijelentés, de amikor egy Duna-méretű folyó közepén építünk egy több tíz méter mély műtárgyat, amikor egy folyam alatt kétméteres átmérőjű alagutat hozunk létre, akkor azért jogos ez az érzés. Ez nem mindennapi mérnöki teljesítmény.

Ha már szóba kerültek a folyók. Itthon eddig még nem alkalmazott technikával készült két szennyvízcsatorna a Tisza alatt – ez a program 2005-ben indult. Szegeden a talajmechanikai viszonyok, a homokos, iszapos és agyagos szerkezet, valamint a nagy mélység tette szükségessé az újszerű technológia igénybevételét. A módszernek köszönhetően kevesebb közmű kiváltásával és a lakosság zava­rása nélkül végezték el a beruházást. Pontosan miről volt szó?

– Tíz kilométer hosszú főgyűjtőcsatornát tizennyolc hónap alatt építettünk a Tisza-parti városban – ezért építőipari nívódíjat is kapott a cégünk. Két méter átmérőjű, mikroalagutas technológiával épített csatorna született. A Szegeden alkalmazott módszer olyan, mint egy kis metróépítő vagy alagútépítő pajzs vagy géplánc: felszínről, egy kiszolgálóaknán keresztül alkalmas arra, hogy 500-600 méteres etapokban megépüljön egy csatorna anélkül, hogy ennek a felszínen látható jelei lennének. Magyarországon elsőként mi használtuk közműépítésben ezt az aktív földnyomásos elven működő technológiát. Nem volt egyszerű a feladat, mert a talajvíz nem sokkal a felszín alatt megjelenik a városban, mi meg esetenként hat-nyolc méteres mélységben dolgoztunk. Komoly kihívás ez egy sűrűn beépített városi környezetben.

Abban az időszakban Szegedet rekord magas árvíz is sújtotta. Joggal merül fel a kérdés, hogy mélyben dolgozva nem kerülnek veszélyes helyzetbe?

– Minden ilyen jellegű mélyépítési feladatot gondos feltárás előz meg. Az nem megy, hogy valaki csak úgy, előzetes ismeretek nélkül hatalmas gödröket ás. A szegedi főgyűjtőcsatorna kivitelezése több évtizedes előkészítésen alapult. Azt megelőzően nem jártam Szegeden, de annyira megszerettem a várost, hogy azóta évente többször is visszajárunk a családdal, barátokkal.

Sokkal közelebb van egy másik hatalmas vállalkozásuk. Az önök közreműködésével Csepelen épült az a szennyvíztisztító üzem, amely Budapest szennyvizének több mint 40 százalékát tisztítja. Budáról és Pestről két alagúton, a Duna medre alatt 30 méter mélyen vezetik át a szennyvizet Csepelre (erről bővebben az Innotéka Mélyépítés 2015/1. számában olvashatnak összeállítást – a szerk.). Ilyen dimenziójú létesítmény, ilyen sokfajta technológia felvonultatásával még nem épült Magyarországon – mondta Ön 2007. májusban. Szereti ezeket a csatornaépítéseket, vagy most erre van pénz?

– A csatornaépítés egy gyűjtőszó, ebbe sok minden beletartozik. A műtárgyépítés és a gépészet mellett sok más tennivaló is akad. Annyi része van a szakmának, hogy aki akar, az talál magának kihívásokat. Anyacégünk, a Colas alapvetően útépítéssel foglalkozó nemzetközi cégcsoport, a közműépítési vonal hazánkban erős. Büszkék vagyunk rá, hogy társaságunk, a Colas Alterra Zrt. az előd Közmű- és Mélyépítő Vállalat révén már több mint 60 éve meghatározó szereplője a magyarországi mélyépítési piacnak.

A Magyar Mérnöki Kamara Építési Tagozata 2010-ben és 2013-ban is Építési Alkotói Díjban részesítette Önt. Mivel érdemelte ki az elismerést?

– Ezt az elismerést a nívódíjra pályázó létesítmények között is a legkiemelkedőbb pályaművek kapják. Műszaki vezetőként engem tüntettek ki, de az elismerés a csapatnak és a Társaságunknak szól. Szeretjük, amit csinálunk, a feladatokhoz kellő szakmai alázattal közelítünk.

A Colas Alterra 2002-ben alapította a Stollmayer-díjat, amelyet azok a kollégák kaphatnak, akik kiemelkedő műszaki innovációval, egy-egy projekt megvalósításában való kiemelkedő részvétellel, illetve folyamatos magas színvonalú mérnöki munkával járulnak hozzá a cég tevékenységéhez. 2003-ban Ön nyert. A céges vagy a kamarai elismerés a fontosabb?

– Mindkettő fontos. A Stollmayer-díjjal házon belül szeretné a cégvezetés erősíteni a mérnöki, problémamegoldó gondolkodást. Aki valamilyen eredeti módszert alkalmazott, a többiek számára tanulságos megoldással állt elő, azt ezzel ismerik el. A díj névadója, az időközben elhunyt Stollmayer Ákos kollégánk is ezt a gondolkodást képviselte. Ennek is örültem, mert mindenkinek fontos a pozitív visszajelzés. Az ember a sikerekből táplálkozik és merít erőt a mindennapos küzdelmekhez.

Ha csak az utóbbi néhány évet nézzük, dolgozott Szegeden, Sió­fokon, Keszthelyen, megfordult Somogy megyében. Ilyenkor hónapokra elköszön a családjától, vagy viszi őket magával? Van egyáltalán családi háza?

– Nem ilyen szélsőséges az életem. Ezek az építkezések a részemről nem igényelnek folyamatos jelenlétet. A nyugat-magyarországi munkákat például a székesfehérvári főmérnökségünk irányítja, valósítja meg. A nagyobb projektek esetében egy irodát telepítünk az adott helyszínre, az ottani munkatársak önállóan dolgoznak az adott feladaton. Néhány kollégám hétköznap tényleg ott él, csak a hétvégén találkozik a családjával. Ha szükség van rám, az autópályáknak köszönhetően néhány óra alatt én is bárhova eljutok, legyen szó Keszthelyről vagy éppen Nyíregyházáról. Az időleges távolmaradás egyébként bevett gyakorlat az építőiparban.

Hogyan éli meg a mindennapokat?

– Nem tudom, hogy milyen a nyugalmasabb élet, én az elmúlt húsz évben ehhez az élettempóhoz szoktam. Nekem ez a megszokott, az élhető. Határidőket kell betartani, eredményeket kell produkálni. Ebben a szakmában nap mint nap mérhető az ember tevékenysége, ami mindennap újabb teljesítményre sarkall. A mélyépítésben nem lehet mellébeszélni, mert vagy elkészült egy műtárgy, vagy nem. Vélhetően rosszul érezném magam, bizonnyal unatkoznék kevésbé ingerdús élethelyzetben. Ismerőseim mondják, hogy másként élik az életüket, nem viszik haza a munkahelyi problémákat. Az utóbbi már rám sem jellemző, kezelni tudom ezeket a helyzeteket.

Gyors döntést igénylő helyzeteket hogyan old meg?

– Ilyenek mindig előfordulnak az építési területeken. Én is megéltem már, hogy egy építkezés pillanatok alatt átalakul katasztrófa sújtotta övezetté. Megcsúszik egy partfal, vagy eltörik egy nagy átmérőjű vízvezeték. Ilyen esetben higgadtnak kell maradni, mert a hibaelhárításon túl arra kell koncentrálni, hogyan minimalizálhatjuk a károkat. Alapvetően arra törekszünk, hogy ezeket a kockázatokat a minimálisra csökkentsük. Szerencsére sérüléssel járó havária helyzetben nem volt részem, és remélem, nem is lesz.

Két évtizede műveli ezt a szakmát. Sohasem fordult meg a fejében, hogy mást kellene csinálnia?

– Sohasem. Most is szeretem a szakmámat – összes nyűgével, bajával együtt. Ezt egyébként nem is lehet másként csinálni, csak úgy, ha az ember szívét-lelkét beleteszi. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne magánéletem vagy hobbim. Egyébként az utóbbit is teljes erőbedobással űzöm – feltéve, ha alkalmam van rá.

Az egyik ilyen hobbi a vitorlázás…

– Egyszer valóban részt vettem egy Építők Kupa vitorlásversenyen, ám akkor csupán a jelenlétemmel erősítettem a csapatot – és jó helyezést értünk el. Nagyon tetszett, bár az az igazság, hogy túl nyugisnak találtam, az aktívabb dolgok vonzanak. Pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy a stresszes élethelyzetek feldolgozásának az egyik legjobb módja a sportolás, ami ráadásul kikapcsolódásnak sem utolsó. Az aktív sportolást kedvelem, ami az én esetemben a futás. Részt vettem már a Győr–Budapest ultramaratonon, de mielőtt azt hinné, hogy a teljes távot teljesítettem, elárulom, hogy barátaimmal az egyik résztávot tudtuk le. Amatőr futónak tartom magam, de azért arra büszke vagyok, hogy a Balatont a vállalati futócsapat tagjaként többször is körbefutottam. Egy ilyen futás csapatépítő tréningnek is elsőrangú. Azért igyekszem nem túlzásba vinni, mert a családomra is próbálok időt szánni.

Hogyan dolgozza fel a család ezt az intenzív életmódot?

– Mindenkinek megvan a maga elfoglaltsága, és ezeket úgy szervezzük, hogy egymásra is jusson időnk.

Megfertőzte a fiait az építőiparral, vagy még nyitott, hogy ők milyen pályát választanak?

– Nem erőltetem rájuk az én szakmámat. A nagyobbik fiamat a gazdasági pálya vonzza, ő biztosan nem fog követni. A kisebbik fiam – látva talán a bátyja miatt érzett enyhe csalódottságomat – azzal vigasztal, hogy ő mérnök lesz. Bízom benne, hogy az ő esetében ez nem egy kósza ötlet, hanem valóban erre fordul a sorsa – át tudnám adni a tapasztalataimat. Ebben a szakmában tényleg vannak szép dolgok, még akkor is, ha az én munkáimból gyakorta csak a csatornafedelek látszanak. De akkor sem leszek szomorú, ha a kisebbik is más irányba fordul. Ha olyan kihívásokat találnak, és úgy fogják szeretni a munkájukat, mint én, boldog leszek.

Megsüvegelendő pályaképe ellenére még évtizedeket tölthet el ebben az ágazatban. Milyen jövőképet fogalmazott meg magának?

– Továbbra is szeretnék részt venni nagy volumenű munkákban – ezek ugyanis motiválnak. Remélem, hogy Budapesten, de az ország­ban is akad még feladat a számomra, mint ahogy azt sem tartom kizártnak, hogy a cég révén külföldön is kipróbálhatom magam. Az uniós csatlakozás előtt álló országok esetében számos, mélyépítéssel összefüggő fejlesztést kell például végrehajtani.

Válaszaiból azt érzem, hogy elégedett ember. Valóban így van?

– Nem, mert azt vallom, hogy mindent lehet egy kissé jobban is csinálni. Más úton, más eszközökkel, más megközelítéssel. A folyamatos fejlődésre a Colas Alterránál nagyon jó lehetőségeink vannak.

Otthon, vagy a szélesebb rokonság kikéri a véleményét építőiparral kapcsolatos kérdésekben?

– Otthon én nem lehetek szakértő ezen a területen. Nem kérik ki a véleményem, de nem is baj. Végül is én a mélyépítés területén, nagy volumenű beruházások kivitelezésében vagyok jártas, az emberek meg általában családi házzal kapcsolatos ügyekben szeretnek tanácsot kérni. Az tényleg nem az én asztalom.

Van olyan munka, amivel nem kínálták meg, de örömmel elvállalná?

– Kollégáimmal közösen nagyon sokféle feladatban vettünk részt az elmúlt tizennyolc évben. Építettünk vízvezetéket, távfűtővezetéket, csatornát, alagutat ástunk a Duna alatt, a folyó közepén pedig létrehoztunk egy mesterséges szigetet – utóbbi a fővárosi központi szennyvíztisztító telep része volt –, de villamospályát is megvalósítottunk. Újdonság azért mindig akad, amit az ember kihívásnak érez. Illetve ebben a szakmában semmit sem lehet rutinból levezényelni, mert abból általában baj származik.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

– A tervezés világából Benedek Andrást, aki mindig nyitott volt a kivitelezői ötletekre, és több mélyépítési feladaton is megoldottunk nehéz helyzeteket.•