2017/2: városi vasút, pályaszerkezet, szerkezetmegerősítés, közút, földmű, geológia, alapozás, víztározó, híd, vízépítési műtárgy, duzzasztómű, töltés, talajvíz, rehabilitáció, csatornahálózat, csővezeték, csomópont, szigetelés, vízzáróság, metró, vasút
2017. szeptember 4.

Szerző:
Bogdán Zoltán


Fotó:
Reviczky Zsolt

Az M3-as autópályától az M4-es metróig

Megtervezett negyedszázad

„Jókor születtem, kiváló helyekre kerültem és nagyszerű emberek­kel hozott össze a sors” – nyilatkozta lapunknak Keszthelyi Tibor, a FŐMTERV Mérnöki Tervező Zrt. elnök-vezérigazgatója. A Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán végzett szakember élete első és eleddig utolsó munkahelyén becsülettel végigjárta a ranglétrát, és még ma is ugyanúgy élvezi a kihívásokat, mint negyedszázaddal ezelőtt.


A világhálón keresgélve úgy tűnik, mintha soha nem is létezett volna Főmterven kívüli élete…

– Szakmailag ez így is van: 1992-ben léptem be a céghez, ez életem első munkahelye. Szoktam is mondani, hogy az „egymondatos” önéletrajzommal igencsak megbuknék egy fejvadász cégnél, hiszen szemlátomást rugalmatlan vagyok, alkalmazkodásra képtelen, csak egy vállalatnál tudok dolgozni, azon kívül biztosan nem. Nagy szerencse, hogy soha nem kellett kapcsolatba lépnem velük.

Ezek szerint hamarosan kitüntetheti magát egy törzsgárdajel­vénnyel…

– Már meg is kaptam a 25 éves Hűségérmet Schulek János műszaki igazgatótól, akitől nagyon sokat tanultam, és egyébként az elődöm volt. 2017-ben valóban szépen összejöttek nekem ezek az emlékezetes dátumok: 50 éves vagyok, 25 éve végeztem el a Műszaki Egyetemet, 20 éve a Corvinust, és 5 éve ténykedem elnök-vezérigazgatóként. Röviden összefoglalva: öregszem.

Pályafutását nézve már az óvodában is egy vasbeton áteresz lehetett a jele, annyira megtalálta ezt a szakmát…

– Az óvodás időkre nem emlékszem kristálytisztán, arra viszont igen, hogy a Móricz Gimnáziumban még az érettségi évében sem tudtam, mi akarok lenni. Az világos volt, hogy az irányultságom inkább a reál, mint a humán. Egy kedves ismerősöm azt javasolta, hogy menjek el „humán” mérnöknek. Mármint olyan mérnöknek, aki kialakítja az emberek városi, közlekedési környezetét, amiben mindennap élünk – ez pedig az építőmérnöki karon található.

Nem az építészkaron?

– Egyrészt nem tudtam eléggé rajzolni, másrészt pedig az építész szakmában jobbára szubjektív ítélkezés van: szép, nem szép és hasonlók. Nem igazán nekem való, hogy dolgozom valamin három hónapot, majd a megrendelő azt mondja, neki ez nem tetszik. Az édesapám egyébként gépész-, az édesanyám pedig egyenesen építőmérnök volt, de nem presszionáltak, hogy én is mérnök vagy egyáltalán műszaki legyek. Persze az édesanyám nem is igen tudott volna meggyőzni a tervezés szépségeiről, hiszen egész életében a közigazgatásban, hatóságnál dolgozott.

Milyen volt a „gorbacsovi idők” Műegyeteme?

– Fantasztikusan jó iskola volt, a szó átvitt értelmében is. Még oktatott az előző generáció szinte összes legendás professzora, például a szűkebb „közlekedéses” szakmámban Kerkápoly Bandi bácsi. Engem még sokszor vizsgáztatott, imádtam. Vagy az útépítésben Nemesdy Ervin, a geodétáknál Detrekői Ákos, a vizeseknél Haszpra Ottó, a szerkezeteseknél Kaliszky Sándor. A fiatal oktatókkal ellentétben ezek az óriási egyéniségek nem megbuktatni akartak bennünket, hanem átadni a szakmát, a szakmaszeretetet. Megkövetelték a tudást, de nagyvonalúan viszonyultak hozzánk. Az egyetemi korszakom elejét persze legalább ennyire meghatározta a nagybetűs történelem is.

Mármint a rendszerváltás?

– És az odáig vezető pár év. Eléggé izgalmas korszak volt. Én rend­szeresen átjártam a Közgázra, ahol igazán pezsgett az élet: mindenféle klubok és szakkollégiumok alakultak, vidéki táborok szerveződtek. Lehetett szamizdatot terjeszteni, stencilezett újságot gyártani, betiltott filmeket vetíteni, Erdélybe gyógyszert csempészni, és még sorolhatnám. Rengeteget tanultam ezekből az akciókból, egy életre elláttak munícióval, főleg, ami az emberismeretet illeti. Szoktam is emlegetni, hogy az élethez szerencse is kell: én például egyértelműen jókor születtem, kiváló helyekre kerültem és nagyszerű emberekkel hozott össze a sors.

És hogyan lett ebből a politikai pezsgésből summa cum laude diploma?

– Az sehogy, merthogy annyira azért nem tanultam jól. Úgy 1990-re viszont kikristályosodott bennem, hogy sok ismerősömmel ellentétben engem nem vonz a közélet, a politika. Nem lettem egyik pártnak sem a tagja, viszont akkoriban már el tudtam képzelni magam mérnökként. Harmadévtől jöttek a szakmai tárgyak, azokat már komolyan vettem, negyed-, ötödévben pedig már kifejezetten élveztem a tanulást.

1992-ben pedig kiderült, hogy tárt karokkal várja a Főmterv…

– Előtte azért történt két esemény is, ami – mint később kiderült – kifejezetten jót tett a pályafutásomnak. 1991 nyarán három hónapot dolgoztam Angliában, ahol viszonylag tisztességesen megtanultam a nyelvet, 1992 elején pedig kimentem egy diplomafélévre Hollandiába. A Delfti Egyetemen írtam meg a diplomamunkámat, érdekes módon természetvédelemből – és angolul. Elgondolkodtató volt, hogy ezekben az országokban mennyivel előrébb tartanak szakmai tudásban és főleg számítástechnikában.

Szóval 1992 ősze és Főmterv…

– Négyen érkeztünk akkor még a Batthyány térre az évfolyamunk­ból, egy kolléga velem együtt még azóta is itt van. Akkoriban még csak sejtettem, amit ma már tisztán látok: a szükséges mérnöki tudásnak talán a felével rendelkeztem, mindenfajta rutin nélkül. Rendes úttervezőként kezdtem, a Mogyoródi úti kerékpárút volt az első „nagy” munkám. Én az egyetemen már használtam PC-t meg Auto­CAD-et, de itt az egész cégnél mindössze néhány számítógép volt, az is a bérszámfejtésen. Tehát még a hagyományos módon rajzoltam, ceruzával, milliméterpapírra, ahogy azt kell, majd odaadtam az aranyos rajzolónőnek, hogy húzza ki. Életem egyik meghatározó szakmai élménye következett. A kolléganő egy darabig nézegette a munkámat, majd kedvesen így szólt: Tibor, hozzon egy kávét, én most megtanítom magát tervezni. És kijavította a rengeteg hibámat, rettentően leiskolázott, de anélkül, hogy megalázott volna.

Akkoriban tehát nem úgy tűnt, hogy a jövő vezérigazgatójával erősödött a cég…

– Hát nem egészen, de ezzel együtt éreztem, hogy jó közegbe és kiváló társaságba kerültem, mert folyamatosan tanítottak. Néhány hónap múlva pedig már egy kicsit bizonyítani is tudtam, hogy értek valamihez. A Hungária körút felújításával párhuzamosan kiderült, hogy már a környezetvédelem is nagyon fontos dolog. Szerencsém volt, mert a diplomamunkám miatt a közlekedési eredetű légszennyezésről szinte mindent tudtam. Akkoriban már kaptam számítógépet is, egy 386-ost vagy 486-ost, az egyetemi múltamból pedig voltak megfelelő szoftvereim. Kiszámítottam, amit kellett, látványos 3D-s ábrákon feldolgoztam, keltett némi elismerő hümmögést. Azután jött a legendás, meg nem valósult Expo. Ki kellett tűzni az összes közművet, a koordináta-geometria pontosan megfelelő, pepecselő munka egy kezdőnek. Az általam alkalmazott CAD-es megoldás viszont egy nagyságrenddel szaporább volt. Talán akkor kezdték elhinni a főnökök, hogy a számítógép és ez a fiatal mérnökgyerek így együtt, talán mégiscsak használható lesz valamire…

Ezek a munkák azért mintha egy kicsit távol álltak volna az út- és vasúttervezéstől…

– Hamarosan beindultak az autópálya-tervezési munkák is. Az M3-as projektbe is egyértelműen a számítógépes tudásom, illetve az általam ismert szoftver miatt kerültem be. A kollégák tudtak autópályát tervezni, én meg számítógépet kezelni, tanultunk egymástól. Mire az autópálya Gyöngyöstől Füzesabonyig ért, nagyjából már én is tudtam autópályát tervezni, ők pedig megismerték a számítógépet. Tiszta üzlet volt.

Ekkor már befogadták?

– Úgy gondolom, igen, de kellett hozzá három év, hogy teljes értékű mérnöknek tekintsenek. Ezt akkor nagyon hosszú időnek éreztem, ma úgy látom, gyorsabban nem mehetett. Mint később kiderült, ekkoriban figyelt fel rám Schulek János műszaki igazgató. Meglátott bennem valamit, és finoman oktatni, nevelni, vizsgáztatni kezdett. Én ebből csak annyit tapasztaltam, hogy folyamatosan újabb és újabb feladatokat kapok, és vért izzadok, mire teljesíteni tudom őket. Például 1996-ban kezdődött a 4-es metró megvalósíthatósági tanulmánya a franciákkal. Nem értettem ugyan semmit a metrózáshoz, de az angolnyelv-tudásom miatt én lettem János jobbkeze, amolyan szaktolmács és reál interfész egyben. Időközben tanulgattam a szakmát: automata vezérlés, mozgó térközös rendszerek, új dolgok voltak ezek Európában is. 2000 körül indult az M4 engedélyezési terve, akkor János már előreengedett, mert látta, hogy megtanultam a metrót – rendszerszinten is. Mindössze nyolc év gyakorlattal generáltervezőként megkaptam az egészet – mint említettem, jókor születtem.

A vasút kimaradt az életéből?

– Két-három évente új dolgokat kellett megtanulnom, ez volt a következő kihívás. 2002-2003 körül indultak a PHARE és ISPA előcsatlakozási EU-alapok. Egy-egy vasúti pályázathoz műszaki ajánlatot kellett mellékelni, angol nyelven 50-80 oldalt. Ekkor elkezdtem megtanulni a vasutat is, plusz az angol vasutas tolvajnyelvet. Párhuzamosan ismerkedtünk a közbeszerzéssel is – ma is hasznát veszem mindkét tudásnak.

És mikor vált a tervezőből főnök?

– Talán 2002-ben neveztek ki úttervező teamvezetőnek, 5-6 munkatársam volt. 2006-ban az útiroda-vezető nyugdíjba ment, kellett egy ember, én meg kéznél voltam. 2008-ban Schulek János lett az elnök-vezérigazgató, aki kitalálta a szakági igazgató posztot, én lettem a közlekedéstervezési igazgató. 2012-ben pedig jött a „tervezett csere”, János mintegy átengedte nekem a pozícióját, mondván, már 65 éves, a gazdasági, piaci rész fárasztja, megmaradna műszaki embernek. Mivel ő a legjobb, legkreatívabb konstruktőr Magyarországon, óriási nyereség a cégnek, hogy nem ment nyugdíjba, tovább dolgozik és tanítja a fiatalokat. Valamikor majd én is ilyen elegánsan szeretném átadni a pozíciómat egy okos, energikus fiatalnak, mert az szinte biztos, hogy ezt az intenzív pörgést egészségesen, ép idegrendszerrel nem lehet évtizedekig bírni.

A Főmtervnél már csak a különleges, magántulajdonú részvénytársaság forma miatt is legendásan családias a légkör. Ez sem csökkenti a stresszt?

– Inkább növeli – és ez csak félig vicc. Idegen helyen az ember valószínűleg könnyebben hoz vállalható, de kegyetlen döntéseket, a „családját” viszont óvni szeretné. A rendszerváltás után 210 tulajdonosa volt a cégnek, ma már „csak” 70, ennek fele dolgozói részvényes. Nem a menedzsment dönt a nagy kérdésekben, hanem évente egyszer a közgyűlés. Fő elv, hogy a megtermelt nyereséget nem osztalék, hanem személyi jövedelem ágon fizetjük ki, teljesítményarányosan. A fiatalok nem is nagyon értik ezt a „félkapitalista” modellt, fizessék meg őket és kész, de nekünk, öregeknek ez a nyugodt, szolidáris légkör a természetes. Az már más kérdés, hogy a 300 ember úgy-ahogy piacképes fizetéséhez hétmilliárdos forgalom, ezen belül pedig 3,2 milliárdos saját árbevétel szükséges. Ezt pedig olyan piacon kell előteremteni, ahol bizony nem minden szereplő tartja be a játékszabályokat. Szerencsére a mai, kapkodós világban bizonyos feladatokat csak egy ilyen nagy kapacitásokkal rendelkező komplex cég tud időre megcsinálni, mint a mienk.

Keszthelyi Tibor 1967-ben született Budapesten. 1992-ben végzett a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán, a diplomamunkáját a Delfti Egyetemen írta, angolul. 1997-ben mérnök-közgazdász diplomát szerzett a Budapesti Közgazdaságtudományi (ma: Corvinus) Egyetemen. 1992 óta dolgozik a Főmterv Zrt.-nél, 2006-tól útiroda-vezető, 2008-tól közlekedéstervezési igazgató. 2012 óta a cég elnök-vezérigazgatója.
Van még olyan ember, aki tegezni merészeli a vezérigazgató urat?

– Nemhogy tegezni, de őszintén elküldeni a fenébe, ha hülyeséget csinálok. Ők még láttak „nullkilométeres” koromban, a fiatalok pedig ennek alapján elhiszik, hogy talán a vezérigazgató is emberből van. A Főmtervnél mindig is alapelv volt, hogy nem a tekintély, hanem a tudás számít, és ezt a vonalat igyekszem továbbvinni. Az ajtóm mindenki előtt nyitva áll, de évente kétszer tartunk amolyan „kibeszélő show-t” is, ahol mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja. Nagy cég, sokfajta karakter, emberi és pénzügyi drámák – igyekszünk segíteni, de azért van egy határ, amit nem léphetünk át.

Család, szabadidő, hobbi?

– 1995 óta vagyok házas, van egy 18 éves lányom és egy 10 éves fiam. A lányomat éppen most vették fel egy jó hírű külföldi egyetemre, egyelőre némi megrendüléssel tanulmányozzuk a háromtagú családmodell sajátosságait és a fapados menetrendeket – de hát, mint tudjuk, manapság ilyen a szülők sorsa. A hétvége sokáig szent dolog volt számomra, vezérigazgatóként sajnos már nem tehetem meg, hogy kikapcsolom a mobilomat, és az bizony gyakran megszólal. A kocsimban mindig van futócucc, ha már nagyon telítődtem, kimegyek a Margitszigetre vagy még inkább a Normafához. Aztán hétfőn újra munka. Szerencsére még mindig nagyon élvezem – azt gondolom, kegyetlen dolog lehet napi 12 órákat úgy lenyomni, hogy az ember nem szereti azt, amit csinál.•

 
Innotéka Mélyépítés