2018/1: vasút, közút, pályaszerkezet, alagút, szigetelés, városi vasút, felügyeleti rendszer, betontechnológia, zsalurendszer, híd, felüljáró, rekonstrukció, csatornahálózat, csővezeték, rehabilitáció, geológia, földmű, alapozás, szerkezetmegerősítés
2018. április 16.

Szerző:
Bogdán Zoltán


Fotó:
Reviczky Zsolt

Három (radio)aktív mérnöki évtized

Az uránbányától Bátaapátiig

„A mérnök dolga a világ megváltoztatása is, de nagy felelőssége van abban, hogy csak akkor akarja megváltoztatni, ha már tisztában van a változás minden következményével” – nyilatkozta lapunknak Kovács László, aki uránbányásznak indult, de a radio­aktívhulladék-elhelyezés és a kőzetmechanika egyik hazai szaktekintélye lett. A pécsi lakás és iroda, a kővágószőlősi labor és Bátaapáti között ingázva egy dolog még soha nem jutott eszébe: hogy megbánta volna a pályaválasztását.


Hogyan kerül egy ifjú a mezőföldi Székesfehérvárról a miskolci bányamérnöki karra?

– A válaszhoz egy kis családi háttér: Fehérváron „csak” születtem, 1968-ig Csákberényben laktunk, ezután költöztünk Mórra. Márpedig új lakóhelyem tíz kilométeres sugarú körében három bányavállalat is működött. Bár a családunkban nem volt bányász, maga a témakör azért nem volt annyira idegen számomra.

Tehát egyenes volt az út: már óvodáskorában elhatározta, hogy bányamérnök lesz…

– Hát, nem egészen: még a felvételi jelentkezések leadása előtt néhány héttel sem tudtam, mit írjak a papírokra. A móri Táncsics Mihály Gimnázium erős iskola volt, remekül oktatták a humán és a reál tárgyakat is, engem pedig szinte minden érdekelt. Az egyik nap történelem- vagy nyelvtanár akartam lenni, másnap már villamosmérnök. Végül valami homályos megérzésre hallgatva beírtam a bányamérnöki kart.

A szakmai pályafutásából ítélve úgy tűnik, nem bánta meg.

– Egyetlen pillanatra sem: nem tudom ugyan, honnan jött az ötlet, de tökéletesen bevált. Jellemző egyébként az akkori tájékozatlanságomra, hogy az első évben még a szakot is rosszul választottam meg: bányagépésznek jelentkeztem. Csak jóval később derült ki számomra, hogy az integráló jellegű gondolkodásmódomhoz sokkal jobban illeszkedik a bányaművelő szak. Még szerencse, hogy az első év végén a jó tanulmányi eredményeimnek köszönhetően átvettek. Igazából ezzel kerültem a helyemre. Itt ugyanis számos speciális ismeret – mint például a kőzetmechanika – mellett azt tanultuk meg, hogyan kell egy egész bányát, mint egy komplex rendszert átlátni és irányítani.

Milyen volt a gorbacsovi idők miskolci egyeteme?

– Nagyszerű. Én addig olyan otthonülős, sokat olvasós fajta voltam, majd egyszer csak bekerültem egy nyüzsgő kollégiumba és campusba. Inspiratív légkör, jó élet volt ott, némileg elzárva az „acélvárostól”. Nem mellesleg pedig olyan kiváló professzoraink voltak, mint például a legendás Zambó János. Hálával tartozom az egyetemnek és az oktatóknak, mert amellett, hogy rengeteg tárgyi tudást is felszedhettem, az ott kapott szemléletmód meghatározó volt a későbbi szakmai pályafutásomra.

Tehát 1988-ban átvette a vörös diplomát és elkezdett állást keresni…

– Az 1988 stimmel. Mivel egyre jobban érdekelt a szakma, nem tanultam rosszul. Voltam népköztársasági ösztöndíjas is, de a már említett elsőéves „tévutam” miatt a kitüntetéses diplomáról lecsúsztam. Munkahelyet pedig már csak azért sem kellett keresnem, mert várt a Márkushegyi bánya Pusztavámon, velük korábban tanulmányi szerződést kötöttem. Sokáig valóban úgy volt, hogy megyek a termelésbe aknásznak, három műszakban, de időközben kaptam egy „visszautasíthatatlan ajánlatot” Pécsről. Az uránbányának volt egy fejlesztési részlege, ahol a negyedik év után a termelési gyakorlatomat is töltöttem. Szép város, fiatal, kreatív csapat, jól felszerelt kőzetmechanikai labor, ami engem különösen is érdekelt – és egy ilyen munkahelyre hívtak dolgozni, kutatómérnöknek. Úgy éreztem, nem dönthetek másképp.

Vagyis visszafizette az ösztöndíjat, és örök időkre elfelejtette Pusztavámot…

– Természetesen visszafizettem, de Pusztavámot már csak azért sem felejthettem el, mert a feleségem – akivel negyedéves koromban kötöttem házasságot – onnan származik. Jellemző egyébként az akkori korra, hogy 1987-ben Pécsen azzal érveltek: Márkushegy és általában a magyar szénbányászat már lecsengő fázisban van, de uránbányára, míg világ a világ, szükség lesz. Jól eltalálták: 1988-ban kerültem Pécsre, és 1989-ben már bejelentette a kormányzat, hogy felszámolják, mert gazdaságtalan. Azóta is állítom, hogy szűklátókörű döntés volt, az pedig embertelen megoldás, hogy bármiféle előzmény nélkül hirdették ki. Mindenki megdöbbent és elkeseredett volt, katasztrófahangulat uralkodott. Sok ezer családot érintett a felszámolás. Mi is csak néztünk egymásra a feleségemmel: egy uránbányász és egy orosztanár – eléggé vesztes meccsnek tűnt akkoriban. Nem is szólva arról, hogy lakást is ígértek, de a nagy káoszban erre természetesen már nem kerülhetett sor.

És akkor történt valami…

– A Paksi Atomerőmű átadásával párhuzamosan megkezdődtek a kutatások; a feladat olyan helyszín keresése volt, amely alkalmas lehet a paksi radioaktív hulladékok végleges elhelyezésére. A Baranya megyei Ófaluban egy külszíni elhelyezési változatot vizsgáltak, de 1988-ban totális engedélyezési kudarccal zárult a projekt. Az „uránosok” a korábbi földtani kutatási eredmények alapján úgy gondolták, hogy a Nyugat-mecseki Bodai Agyagkő Formáció – vagyis a BAF – alkalmas lehet erre a célra. Amikor jött az első kormánydöntés, elkezdtek ezzel az üggyel komolyabban is foglalkozni. Személyes szerencsém, hogy rögtön az induláskor, 1989-ben bekerültem ebbe a projektbe, és ezzel párhuzamosan megkezdtem a környezetvédelmi mérnöki tanulmányaimat is. A második diplomamunkámat már ebből a témakörből írtam. Elkezdtünk, és be is fejeztünk egy olcsó, de igen hatékony kutatási programot, amelynek zárójelentése külföldi szakemberek figyelmét is felkeltette. Különösen azért, mert ilyen, 800–1000 méter vastag, kompakt, kemény agyagjellegű befogadó kőzetről a külföldi kutatók korábban nem is hallottak.

A kutatásokkal párhuzamosan az Ön személyes karrierje is szépen haladt előre.

– 1993-ban már kineveztek a BAF-projekt kutatásvezetőjévé. Talán mondanom sem kell, hogy 28 évesen ez milyen kihívás és mekkora felelősség volt. Magyar akadémikusok és nagy hírű külföldi szakemberek váltották egymást a föld alatt több mint 1000 méter mélységben kialakított kutatólaborunkban. Részben ezért, részben pedig a felelősségérzetünk miatt egyszerűen nem tehettük meg, hogy keveset vagy rosszul dolgozzunk. Azért sem volt könnyű időszak, mert ez a szakma korábban itthon gyakorlatilag nem is létezett, az alapjait is nekünk kellett lerakni. Szerencsénkre ehhez nagy segítséget nyújtott egy kanadai–magyar kormányegyezmény: világhírű kanadai szakértőktől tanulhattuk el az alapokat és egyes vizsgálati módszereket is.

Eközben már nagyban folyt az uránbánya felszámolása. Tulajdonképpen hol tudtak kutatni?

– Egy második kormánydöntés már racionálisabb bezárási folyamatot irányzott elő, így 1997-ig még folyt az uránkitermelés. A kutatási tevékenységet azonban ettől függetlenül is végezhettük, hiszen a már említett kutatólabort a fejtési térségektől távol, az uránbánya négyes légaknájából, pár száz méteres szintes vágatrendszerrel alakítottuk ki. Ezzel olyan kutatási szituációban találtuk magunkat, amire a világon sehol nem volt példa, irigyeltek is érte minket. Nem „fehér köpenyes” labor volt ez, hanem egy olyan térség, ahonnan fúrásokat lehetett mélyíteni és mindenféle célkísérletet lehetett végrehajtani. Ezt a helyszínt 1995 és 1999 között nagyon jól ki tudtuk használni.

És mi történt 1999-ben?

– Lehangoló történet, nem is szívesen beszélek róla. A termelés leállítása ellenére további két évig még bemehettünk a kutatólaborba. 1997 és 1998 folyamán készítettünk több tervdokumentációt (mintegy kétezer oldal terjedelemben) arról, miként lehetne megtartani két aknát és a föld alatti infrastruktúra elemeit, hogy a labor továbbra is bejárható legyen. Javaslatunkat számos döntés-előkészítő fórum támogatta, az ehhez szükséges költségeket a parlament is jóváhagyta. Egy miniszteri döntés viszont 1999 júniusában indoklás nélküli széljegyzettel végleg eldöntötte a kérdést: „leállítani”. Az aknákat villámgyorsan betömedékelték, a laborunkkal együtt.

Hogy élte meg mindezt?

– Gondolhatja. Túl fiatal voltam még, kevés szakmai csalódás ért addig, itt viszont általam nem felfogható okokból elvették a kedvenc „játékszerünket”. A depressziótól két dolog mentett meg: az addigra már két gyönyörű kislánnyal kibővült családom és egy kétszer két hónapos belgiumi kormányösztöndíj, amit a belgiumi föld alatti kutatólaborban tölthettem. Ez az időszak szinte más dimenzióba helyezte a szakmai gondolkodásmódomat.

Az életrajzából az derült ki, hogy a következő években sem sokat üldögélt otthon, tétlenül…

– A munkaadómnak, a Mecsekércnek olyan új feladatai lettek, mint a gyöngyösoroszi rekultiváció vagy a Bátaapáti radioaktívhulladék-tároló felszíni kutatása és építése, de ezek kifutását már nem vártam meg, 2002 februárjában felmondtam. Úgy gondoltam, a folytatást inkább megpróbálom az egyszemélyes mérnöki cégemben, a Kútfej Bt.-ben. Nem lehetek elég hálás a feleségemnek, aki csak annyit mondott, hogy „csináld”, pedig semmi tartalékunk nem volt. És élő megbízásom sem. Szerencsére egész életemben mindig megtaláltak a feladatok. Így néhány kisebb tervezési munka sikeres lezárása után, néhány hónap múlva már több komolyabb megbízást is kaptam Bátaapátiban: először a föld alatti munkákhoz szükséges engedélyezési tervet készítettem el, majd speciális mérési feladatokat végeztem.

Milyennek tűnt az állami alkalmazotti lét után a mikrovállalkozós világ?

– Részben felszabadító volt, mert én osztottam be az időmet, részben pedig feszültséggel teli, hogy lesz-e elég munkám. Hát, lett, néha talán túl sok is. 2004-ben ismét megindult a BAF-kutatás, csak már nem a föld alatti laborból, hanem a felszínről. Így egészen 2010-ig – külsősként – ismét kutatásvezető lettem. Ebből a legszívesebben arra a nagyon inspiráló és felelősségteljes feladatra emlékszem, amikor egy 99 fős csapatot irányítva összeállítottuk a kutatási fázis 750 oldalas tervét. Ebben az időszakban Bátaapátiban kőzetmechanikai szakértőként, illetve geotechnikai szak-építésvezetőként működtem, és tagja voltam a beruházás engedélyezési terveit összeállító csapatnak is. Emellett azért csináltam még néhány külszíni bányarekonstrukciós tervet, némi geotechnikát és egyéb szakmai feladatokat is.

A felesége nem mondta, hogy most viszont egy kicsit lassítani kellene?

– De, sokszor, csak nem hallgattam rá. Úgy negyvenöt éves korom táján viszont már nekem is feltűnt, hogy egyre ritkábban látom a családomat, a régi barátaim is kezdenek elfeledni, és még a futballra is alig tudok időt szakítani. Márpedig a labdarúgás egész életemben szent dolog volt: ma, 53 évesen is igazolt játékosa vagyok egy öregfiú csapatnak. Ez a fociőrület egyébként az egész családomat megfertőzte, a test­nevelőtanár feleségemtől a kétéves unokámig. Szóval elkezdtem revízió alá venni az életformámat, mert szép dolog a munka, de azért maradjon az embernek magánszférája is.

Hogyan illik ebbe a „munkalassítós” képbe a jelenlegi munkahelyének a megalakítása?

– Ebben a pozícióban nem többet kell dolgozni, hanem mást és másképpen. Ügyvezető, többségi tulajdonos, illetve vezető szakértő is vagyok egy személyben, ami nem könnyű attrakció, de kollégáim mindenben nagy segítségemre vannak. Az új, 12 fős kőzetmechanikai-geotechnikai szakcéget, a Kőmérő Kft.-t három magántársaság és az állami Mecsekérc hozta létre 2008-ban, tehát az idén leszünk tízévesek. A Kőmérő látja el azóta Bátaapátiban a geotechnikai-kőzetmechanikai feladatok nagy részét, de számos más területen (például geotermikus projektek, állékonysági vizsgálatok, UCG-kutatás vagy a Paks II. előkutatási program) is eredményesen működtünk már közre. Kőzetmechanikai laboratóriumot üzemeltetünk, in situ mérőműszereket telepítünk, és egyéb mérnöki, tervezési tevékenységeket is végzünk. Igen korszerű műszer- és méréstechnikai eszköztárral rendelkezünk, amit folyamatosan fejlesztünk. A nyereségünk nagy részét ebbe forgatjuk vissza.

1988-ban kezdte a szakmát, ez a három évtized már elég alap arra, hogy a tapasztalatait átadja a fiataloknak. Érez fogadókészséget?

– A hozzám közel állók szerint nagyon szeretek előadásokat tartani, a mérnöki feladatokról, kihívásokról és küldetésről beszélni, sőt „moralizálni”. Ennek egy részét szívesen hallgatja az új generáció, a másik felére, gondolom, magukban legyintenek, de én minden körülmények között vállalom ezeket a „korszerűtlen” gondolatokat. Ilyeneket például: a mérnök attól mérnök, hogy meg akarja érteni a világot; éppen ezért ne sablonokban gondolkozzunk, csak mert úgy kényelmesebb. A mérnök dolga a világ megváltoztatása is, de nagy felelőssége van abban, hogy csak akkor akarja megváltoztatni, ha már tisztában van a változás minden következményével. A mérnök ne átverni akarja a társadalmat, hanem szakmailag kiszolgálni, soha ne legyen „egyszer használatos” mérnök. Tiszteljük egymás szakértelmét és munkáját! Ne akarjuk a másik kis hazai céget mindenáron „lenyomni”, inkább álljunk össze, mert nemzetközi szinten csak így lehet esélyünk. És ehhez hasonlókat – most képzelheti…

A neten kutakodva kitűnt, milyen sok szakmai egyesület, társulat tagja.

– Ez az előzőekből következik. Tagja vagyok az OMBKE-nek (Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület – a szerk.), a Magyarhoni Földtani Társulatnak, a Magyar Mérnöki Kamarának, a Nemzetközi Kőzetmechanikai Társaságnak, a Magyar Nukleáris Társaságnak, a Mecseki Uránbányászok Egyesületének és több szakmai hagyományőrző egyesületnek. Az együttműködésre való törekvés azonban nem csak itt nyilvánul meg. Nem véletlen, hogy az EU a szakmai klasztereket, sőt ezek nemzetközi tömörüléseit, az úgynevezett megaklasztereket támogatja. Sok kis ország, sok kis cég, ez jellemzi ma az uniót. Nem vehetjük fel a versenyt egy amerikai vagy kínai mérnökirodával, ahol ötszáz, de inkább ötezer fő dolgozik. 2009-ben létrehoztuk az Alkalmazott Földtudományi Klasztert, amelynek jelenleg az alelnöke vagyok. Meggyőződésem ugyanis, hogy szakmai összefogás és együtt gondolkodás nélkül sem Európában, sem a világban nem lehetünk versenyképesek.•

 
Innotéka Mélyépítés