Hajdani kollégái szerint még egyetlen matematikus sem tervezett annyi vízépítési nagy műtárgyat hazánkban, mint Ön. Ez valami poén, vagy tényleg matematikusként végzett?

– 1978-ban tisztességes építőmérnöki diplomát szereztem vízépítés szakon a Budapesti Műegyetemen, de még a végzés előtt úgy gondoltam, nem ártana a matematikai tudásomat egy kicsit kibővíteni. Mivel két nappali szakon akkoriban nem tanulhatott az ember, levelezőre jelentkeztem a szegedi egyetemre, amit akkoriban még JATE-nak (József Attila Tudományegyetem – a szerk.) hívtak.

Ilyen gyenge volt a BME-n a matematikaoktatás, hogy ki kellett pótolni?

– Dehogy, kifejezetten magas szintű képzést kaptunk – és még mielőtt megkérdezné: én sem voltam gyenge a tárgyból. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egy kis alkalmazott matematika még rám férne, azzal is több leszek a „nagybetűs életben”.

És beváltak a számításai?

– Óriási csalódás volt, mert mindent kaptunk ott, csak „alkmat”-ot nem, pedig éppen azért mentem Szegedre az ELTE helyett. Abba is akartam hagyni, mert számomra nem sok értelme volt, de aztán a családom rábeszélésére mégiscsak elvégeztem. Ha végiggondolom, azóta sem használtam gyakorlatilag semmit az ott szerzett elméleti tudásból, legfeljebb az elmém csiszolódott egy kicsit.

Egyébként mindig is építőmérnök akart lenni?

– A gimnáziumban már igen. Az Eötvösbe jártam, matek–fizika szakra, de sem a tanári, sem a tudományos pálya nem vonzott. Mérnök akartam lenni, amibe persze az is belejátszott, hogy az apám is az volt – a korabeli szóhasználat szerint „kultúrmérnök” (infrastruktúra-környezetmérnök – a szerk.).

Az építészet sem tetszett?

– Nem. Eléggé gyengén rajzolok, művésznek sem képzeltem magam, gondoltam, az sem árt, ha egy nagyon szépen kitalált épület nem dől össze. Márpedig erre valók az építőmérnökök.

Azután a szép házakból szép duzzasztózsilipek meg vízerőművek lettek…

– Másodév után volt a szakosodás, én pedig a vízépítési szakirányt választottam. Bár akkoriban még nem nagyon tudtam, ez mit is takar – szerintem igazából egyetlen húszéves diák sem tudja –, de tetszett, hogy ilyen hatalmas, látványos létesítmények létrehozásában vehetek részt. Fantasztikusan érdekes dolgoknak tűntek a szememben. Végül is akkori tudatlanságomban sem választottam rosszul, hiszen a pályán eltöltött évek nagy részében vízerőműveket, kikötőket, duzzasztóműveket, hajózsilipeket terveztem. És soha nem bántam meg, mindig is szerettem a munkámat.

Az egyetem után hol kezdett dolgozni?

– A szakma akkori óriásánál, a VÍZITERV-nél (Vízügyi Tervező Vállalat – a szerk.). Kívülről amolyan igazi kommunista vállalatnak nézett ki, pedig nem volt egy káderintézmény: alig akadt párttag, annál több a politikai okból börtönviselt, sőt siralomházat is megjárt elítélt, de dolgozott ott hajdani kisgazda miniszter is. Óriási szakmai tudás halmozódott föl a cégnél, néha még ma is eszembe jut az ottani kollégák egy-egy zseniális megoldása. Emellett nagyon jó közösség is volt, azóta is összejárunk évente egyszer, pedig az akkori főnökök ma már kilencven körüliek. Rögtön arra az osztályra kerültem, ahol a bős–nagymarosi vízerőmű kiviteli terveit készítették, és tizenkét éven keresztül, a cég jelentős „karcsúsításáig” ezen kívül gyakorlatilag nem is csináltam mást.

Akkoriban önök voltak az „ökológiai ellenségek”…

– …és egy kicsit azok is maradtunk. Mármint azok a szakemberek, akik szerint közép és hosszú távon nincs más megoldás: be kell lépcsőzni a Dunát. Mert a szakma tudja, hogy a „kisvizes” vízszintek egyre lejjebb mennek, ami a hajózásnál és a paksi vízkivételnél már ma is gondot okoz, mi lesz, ha megépül Paks II.?! Hogy pontosan hol kellene megépíteni a duzzasztóműveket: a Dunakanyarban, Fajsznál, esetleg kicsit följebb vagy lejjebb, azon lehet vitatkozni, ez azonban nem műszaki probléma. Persze Nagymaros környékén mindenképpen kellene egy, hogy a bősi csúcserőmű hatását ellensúlyozza, de a szakmai érvek sajnos már akkor sem érdekeltek senkit – és azóta sem. Egyébként ma már olyan szintet ért el ez a paranoia, hogy ha bárki bármit csinálni akar egy hazai folyón, máris jön az idegeskedés, a politikai pánik: csak nehogy baj legyen belőle. Sajnos, ugyanez a helyzet az úgynevezett szivattyús-energiatározós csúcserőművek esetében is, pedig ennél jobb energiatárolási módszert még mindig nem találtak ki a világon. Duzzasztás, vízerőmű? Bős–Nagymaros, ökológiai katasztrófa, nem adunk engedélyt!

Egyébként az önök által három évtizede tervezett nagymarosi és dunakiliti létesítmények most milyen állapotban vannak?

– A nagymarosi létesítmény munkagödrét visszabontották, betemették. A Duna alatt szerencsére csináltak egy 2,80 méter átmérőjű közműalagutat, ami a duzzasztómű kezelőhídján ment volna – ennek a tervezésében már a mi kis cégünk is részt vett. A dunakiliti duzzasztó is jó állapotban van, szépek a betonfelületetek, pedig már eltelt azóta három évtized. Turistalátványosság lett, de a szakemberek azért azt is tudják, milyen sokba került és kerül ma is ez az országnak. Az akkori tízmilliárd ma mondjuk kétszázmilliárdot ér, de ugye nem hasznosult, Bős nem termelt csúcsáramot, ráadásul büntetést is fizettünk érte az osztrákoknak. Ezenkívül azóta is fent kell tartani, rendszeresen karbantartani, amire általában nem jut pénz, a fenékküszöb pedig nem igazán jó megoldás – de itt már megint a politika térfelére kerültünk, úgyhogy lépjünk is tovább.

A rendszerváltáskor gyakorlatilag megszűnt a VÍZITERV. Ön hol folytatta?

– 1990. január 1-jén léptem ki a cégtől, azóta egyfolytában „maszek” vállalkozó vagyok. Két barátommal együtt már 1982-ben csináltunk egy gmk-t, mert bármennyire is jó munkahely volt a VÍZITERV, abból a fizetésből azért nem lehetett annyira jól megélni. Szatmári–Benedek–Somogyi, innen származik az SBS név, ebből lett később Bt., majd a KOMIR Kft., ami a Komplex Mérnöki Iroda rövidítése. Mindig is kis cég voltunk, és most már azok is maradunk: ezen a speciális területen alig maradt néhány közepes vagy nagyobb cég, minket pedig – talán nagyképűség nélkül mondhatom – ismernek és elismernek a szakmában, megtalálnak a munkával. Amelyek egyébként eléggé hektikusan, hullámszerűen érkeznek – egyebek között ezért sem veszek föl új embereket: hogy aztán egy vagy két év múlva kényszerűségből kirúgjam őket?

Milyen területeken dolgoznak leginkább?

– Először is meg kell jegyeznem, hogy csak tervezéssel foglalkozunk. Vonalakat húzgálunk, ha úgy tetszik. Legalábbis régebben ezt mondtuk, ma már természetesen számítógépen megy minden. Főleg vízépítési nagylétesítményeket tervezünk, ez meg annyira speciális terület, hogy Magyarországon csak néhány ember foglalkozik vele. Mi általában „megálmodjuk” az egészet, és vannak profi külsős kollégák, akik segítenek. Például elkészítik a vasalási terveket, felújítják az irányítástechnikát, és így tovább.

A netes keresés csak két konkrét projektjüket dobta ki: a Budapesti Központi Szennyvíztisztító Telep „sodorvonali bevezetését”, illetve a magyarlaki gátat és vízerőművet…

– A magyarázat: egyrészt a tervezőket ritkán szokták feltüntetni a projektekben, másrészt mi is hanyagok vagyunk, mert még ma sincs önálló honlapunk. A 2004-es magyarlaki projekt nem volt kiemelt jelentőségű, annál inkább a csepeli szennyvíztisztító sodorvonali bevezetése, amelyért 2013-ban megkaptuk az ÉVOSZ (Építési Vállalkozók Országos Szövetsége – a szerk.) nívódíját a környezetvédelmi és vízügyi létesítmény kategóriában. Sok változatot készítettünk, a végső megoldás műszakilag kicsit „bevállalós” volt, de sikerült, sok pénzt és időt lehetett vele megtakarítani. Bejött ugyanis az a variáció, amit mi feltételeztünk a Duna alatti talajviszonyokról. Szerencsére olyan megrendelőnk volt – a Colas Alterra –, amely vállalta a kockázatot, nem a „tutit” rendelte meg. Azt mindenki tudja, hogy borzasztó drágán és ráérősen szinte minden technikai problémát meg lehet oldani, de ha használjuk az eszünket, és egy kicsit értünk is hozzá, gyakran találhatunk sokkal olcsóbb és gyorsabb megoldást is.

Volt még ilyen szintű szakmai kihívásuk az elmúlt időben?

– A békésszentandrási két megawattos kis vízerőmű a Hármas-Körösön, az ártéren. Szakmailag azért volt érdekes, mert ha jön az árvíz, az egész gépházat ellepi a víz – nem tíz centivel, hanem mintegy öt méterrel. Egyébként pedig környezetvédelmi okokból csak a födém látszik ki, semmi más. Magyarországon ilyen projekt még nem volt, külföldön is nagyon kevés. 2013-ban készült el a már ott lévő, hetvenéves műtárgy mellé, amit eredetileg Horthy István-zsilipnek hívtak. Magyar magánemberek a tulajdonosok, akik kerestek egy helyet, ahol van némi víz és egy duzzasztó. Tehát csak arra kellett engedélyt kérni, hogy a víz egy része ne a duzzasztónyílásokon, hanem ötven méterrel arrébb egy zártszelvényű, felszín alatti, megkerülő csatornában menjen át, és termeljen áramot a két, osztrák gyártmányú turbina segítségével. Bár pontosan kiszámoltunk mindent, azért az első alkalommal egy kicsit izgalmas volt, bejön-e a víz – például azon a speciális „tengeralattjáró-ajtón”, amit egyenesen ide terveztek. Szerencsére semmi gond nem volt, minden tökéletesen működik azóta is, sőt több áramot termeltek a vártnál, mert csapadékosabb volt az időjárás.

Gondolom, voltak még egyéb, kiemelt jelentőségű munkáik is…

– Ugyanez a tulajdonosi kör Vas megyében Nicknél, illetve Ke­nyerinél terveztetett a Rábára egy körülbelül 1,5 megawatt teljesítményű vízerőművet, amelyet 2009-ben adtak át. Ez is hasonló megkerülő csatornás megoldás, mint a békésszentandrási, de sokkal könnyebb volt a dolgunk, mert nem kellett az egészet víz alá raknunk. Részt vettünk a Tisza melletti árapasztó tározók (Beregi, Hanyi–tiszasülyi) nagy műtárgyainak tervezésében, illetve hasonló munkán a Szamos–Kraszna közi tározónál. A Fekete-Körösnél a mályvádi, illetve a Fehér-Körösnél a Kisdelta árvízvédelmi szükségtározó nagy műtárgyainak a szerkezeteit is mind mi terveztük. Meg is épültek, működnek is. A Műegyetemmel közösen dolgoztunk a Balatonnál, a siófoki zsilipnél is, a terveink alapján épül, illetve épült meg a gönyűi és a paksi kikötő. Ezeken kívül acélszerkezetű víztornyot is csináltunk vagy kétszázat – ez persze nem akkora szakmai kihívás, de feltétlenül szükség van rájuk.
Most, hogy így nagyjából összeszedtem a főbb vizes munkáinkat, egy kicsit én is elcsodálkozom: ez azért nem is olyan kevés. Úgy látszik, tényleg nem unatkoztunk az elmúlt években.

Vízmentes helyen elvből nem is dolgoznak?

– Néha-néha tervezünk magasépítési projekteket is, de nem erről vagyunk ismertek. Kivételként például a 6-os úton egy kis patak fölött az én hidam van, és terveztem aluljárót is, amely szintén megépült. Elméletileg tervezhetnék akár repülőteret vagy autópályát is, hiszen megvan rá az engedélyem a Magyar Mérnöki Kamarától, de nem vállalkozom rá, mert nem értek hozzá. Mások nem ennyire szerények, kevés pénzért is bármit elvállalnak – azután hívnak minket, hogy javítsuk ki a munkájukat, vagy tervezzünk újat. Ilyen „második fordulós” megrendelésünk is elég sok van – ami nekünk természetesen előnyös, de a megrendelőnek nem igazán.

A családjáról kérdezhetem?

– Korán, huszonegy éves koromban nősültem, ami ugye már negyven éve volt, de ezt sem bántam meg. A lányom mindig is jogász akart lenni, az is lett. A fiam orvos szeretett volna lenni, hogy ne üljön annyit az asztalnál, mint az apja, de negyedévben otthagyta, és elment villamosmérnöknek. Jelenleg egy szoftverfejlesztő cégnél dolgozik, és sokkal többet ül az íróasztalnál, mint én valaha. Van egy tizenegy és egy hétéves unokánk, akikkel igyekszem elég sok időt együtt tölteni, ám ez nem mindig jön össze, mert nekik ott az iskola, nekem meg a munka.

Hobbi? Egy „vizes” ember biztosan sokat horgászik…

– Én?! Soha. Nem szeretem az ilyen üldögélős foglalatosságokat. Igaz, a hosszú távú futást sem, mert abban meg nincs labda. Valamikor atletizáltam, rúdugró voltam, de nem bírta a gerincem. Sok évtizeden keresztül futballoztam amatőr szinten, most pedig valami „tenisz jellegű” mozgásformát próbálok elsajátítani. A barátainkkal van még egy közös szenvedélyünk: a borászat, illetve a borkóstolás. Még egy alapfokú borásztanfolyamot is elvégeztünk. Összeverődünk, felülünk a kerékpárra, és meglátogatjuk valamelyik szuper pincészetet, és beszélgetés közben megiszunk egy-két pohár nagyon jó bort. Na, látja, ott még csak véletlenül sem találkozom vízzel, de nem is nagyon hiányzik…

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

– Dr. Varga István vízépítő mérnököt, aki tanítja, és valóban érti is a bonyolult elméleti és hidraulikai problémákat.•